Minden út a patikába vezet: a mezőfalvi gyógyszertár mágnesként vonzotta vissza a családtagokat

Bár kezdetben nem úgy tűnt, mégis vérbeli családi patikává vált a mezőfalvai Nádor Gyógyszertár, ahol Molnár Zoltánné, Valéria ma már a három gyermekével dolgozik együtt. A családtagok egymás egészen új arcát is megismerhették, amikor együtt kezdtek el dolgozni.

Molnár Zoltánné

Hogyan került a patika a család tulajdonába?

1974-ben kezdtem a pályámat Dunaújvárosban a férjemmel egy patikában. Ő a mai napig ott dolgozik. Az első gyermekünk születése után kényelmetlen volt, hogy ott váltott műszakban kellett dolgozni, de szerencsére adódott itt, Mezőfalván egy patika. Én vállaltam, hogy minden nap kijárok ide, így a gyereknevelés kérdése megoldódott. Az a mezőfalvai gyógyszertár nagyon régi épület volt, de a falu vezetősége elárulta, hogy hamarosan felépül egy új egészségügyi központ. Ez így is történt. Én pedig úgy voltam vele, hogy ha már kijártam ide négy éven át, nem hagyom veszni a sok ismeretséget és tapasztalatot. Végül én lettem az új patika vezetője. Fiatal voltam és lelkes, huszonnyolc évesen lettem gyógyszertárvezető, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Kaptunk szolgálati lakást is, jöttek a gyerekek, házat építettünk, gyökeret vertünk itt. A nyolcvanas évek végén aztán lehetett már sejteni, hogy lehetőség lesz privatizációra, ezért minden garast a fogunkhoz vertünk, hogy meg tudjuk venni a patikát. Nemsokára negyvenöt éve lesz, hogy itt élünk. Én eredetileg négy évvel számoltam, de a falusiak megszerettek minket és mi is őket, ahogy Mezőfalvát is.

 

Kik dolgoznak ma a patikában?

Annak idején azokkal folytattam a munkát a gyógyszertárban, akiket 'megörököltem', ma pedig az ő leszármazottaikkal, rokonaikkal dolgozunk - az én gyerekeim mellett. Így mi, akárhonnan is nézzük, vérbeli családi patika vagyunk.

Farkas Tibor

Pedig saját gyermekei nem erre a pályára készültek…

De nem ám! Sőt, mi sem erőltettük, hogy gyógyszerészek legyenek. Itt nőttek fel, nekik ez természetes közeg volt, de mindegyikük a saját akarata szerint választott szakmát. Vali matematikatanár lett, Eszter a ruhaiparban szeretett volna elhelyezkedni, Zoli pedig informatikusnak indult. Aztán volt mindegyikük életében egy olyan pillanat, amikor válaszút kerültek - és akkor azt mondtam mindegyiküknek, hogy jöjjenek haza feltöltődni és átgondolni a dolgokat. Egy darabig itt voltak, és szépen lassan mindannyian belejöttek a szakmába. Akkor persze már nekik is el kellett végezniük a gyógyszertári szakasszisztensi képzést - ugyanúgy, mint az összes többi patikai dolgozónak. Végül megszerették és mind itt ragadtak! Az egyik lányom ráadásul talált egy megfelelő fiatalembert is - mármint olyat, aki még a patikában is tökéletesen megállja a helyét. Tibi habitusa ideális: imádja a falu. Én csak ülök a sarokban és szakirodalmazom, ők meg végzik a munkát, lelkesen, kedvesen, szívvel-lélekkel.

 

Változtatott a közös munka a családon belüli kapcsolatokon?

A felnőtté válás folyamatában nem voltunk együtt a gyerekeimmel: még szinte gyerekként mentek el és felnőttként tértek vissza. Akkor már másként csapódott le bennük, hogy egy gyógyszertárba jöttek vissza: a folyamatosság és a stabilitás más minőségbe csapott át a szemükben. A feladatok elosztása természetesen alakult ki, a habitusukból adódóan. Eszter a háttérmunkát kedveli, abban jó, ezért ő a magisztrális részt vezeti. Zoli és Tibor felelnek az adminisztrációért, a raktárkezelésért és a kereskedelmi feladatokért. A két családon kívüli kollégánk pedig az expediálással (gyógyszerkiadással) foglalkozik. Kialakult az egymás iránti tisztelet. Én is megtanultam a gyermekeim keze alá dolgozni. A döntéseknél már sok esetben az ő választásukat vesszük figyelembe: mégiscsak ők a fiatalabbak, jobban érzik, értik a mai világot, mint mi - ezt nagyon respektáljuk.

Molnár Zoltán

Tudtak egymásnak meglepetést okozni családtagokként is?

De mennyire! Nem gondoltam volna, hogy a fiamban ennyi határozottság és kitartás van. Keveset beszél, de amit mond, arra nagyon oda kell figyelni, annak súlya van. Tibi tele van furfanggal, rátermettséggel, jóféle vérbeli kereskedői vénája van. A betegek ezért is szeretik annyira: nincs köztük olyan, aki tőlünk tájékozatlanul menne el! Vali még csak egy-két éve dolgozik velünk, így a patikában a fiatalabbak irányítanak, de otthon, a családi együttléteknél persze visszaalakulnak a születési előjogok.

Lesz még családtag, aki csatlakozhat?

Nagyon remélem, hogy az unokám is erre a pályára lép, de ő még csak hétéves. A lehetősége meglesz: mivel a nyári szünetet velünk tölti, már kitaláltuk, hogyan kapcsolódhat be játékosan a munkába. Ezt nem csináltam a gyerekeimmel: itt bicikliztek az officina közepén, meg rollereztek az áruk között, de soha nem nyúltak semmihez. Nem érdekelték őket a gyógyszerek, és mi sem erőltettük a dolgot. Az unokámnál már szeretném megadni az esélyt arra, hogy tudatosan ismertessem meg vele ezt a szép hivatást: ne csak lássa, hanem tehessen is annyit, ami a korának megfelelő. Ha mi ennyire szeretjük ezt csinálni, ő mennyire fogja, ha már gyerekként megtapasztalhatja a betegekkel való foglalkozás szépségét és örömeit!

Patikusinterjú-sorozatunk előző részét ittérhetitek el!